A világbéke rabjai

 

„Az Önvaló – amely minden élőlény, tehát az én Önvalóm is – nem ismer határokat, így az egész világegyetem bennem létezik, és az Önvalóm az egész világegyetemet betölti. Minden, ami létezik – én vagyok! Mindenben, amit szeretek, magamat szeretem, hiszen csak arról hisszük, hogy nem szeretjük, amit még nem ismertünk fel önmagunkban.” /Haich Erzsébet: Beavatás/

Vörös csíkok nyújtóztak végig az égen, és ahol érintkeztek a földdel, felgyújtották a láthatárt. Füst szaga terjengett a házban; egyetlen egy ablakot sem hagyott meg a nemrég véget ért rakétatámadás. A füsthöz időnként súlyos szag vegyült. Anna a rozoga panelház balkonján állt, kezei a kormos, félig szétmállott vasbeton virágtartót markolták, ujjai belefehéredtek a kapaszkodásba. Belebámult az alatta elterülő romrengetegbe, a füstbe... Roi! Egy év és 23 nap..., s hogy kiégett a világ! Anna végigsimított a beton virágtartó málló romjain. Egy picit elmosolyodott, amikor eszébe jutott, hogy mennyi muskátlit gyökereztetett, hogy majd nyáron vörös zuhataggá változzon az erkélyük. És ahogy a muskátlik gondolata kissé kiszabadította az elpusztult világ törmeléke alól, megérezte Roi kezének érintését. Roi ujjai az ő ujjai közé simultak, majd lassan elkezdték kivezetni őt a lakásból. Egészen lassan segítették le őt a lépcsőház veszélyessé vált fokain, mígnem Anna – a többiek nagy megkönnyebbülésére – kilépett a földszinti kapun.

           Betti odarohant hozzá és átkarolta a vállát.

           – Jól vagy? – Összeráncolt homlokkal nézett rá. Anna mosolygott; ez megijesztette.       – Igen – felelte Anna révetegen, hosszan nézett Bettire.

           – Biztos?

           – Ó igen, Bet. Régen voltam... ilyen boldog.

           – Boldog?

           – Boldog. Ott fenn... – mutatott fel az épület erkélyére, ahol nemrég állt, s ekkor, mintha csak ujjának varázsütésére várt volna a megkínzott épület, lavinaszerű robaj hallatszott, majd pár pillanat múlva a földszinti bejáraton tömör porfelhő robbant elő.

           – Hát ezt megúsztad Anna! – kiáltott neki oda egy fiatal fiú a csapatból. 

           – Meg, Péter – mondta Anna, és komolyan bólintott.

           – Indulhatunk? – kérdezte a csapat vezetője.

           Az emberek feltápászkodtak.

           Gyorsan haladt a kis csapat előre. Egy közeli városrész felé tartottak. Mindig sietve mentek. Anna rugalmasan, nagy léptekkel haladt együtt a többiekkel. Betti némán szedte mellette a lábait.

           – Roi volt – súgta oda neki Anna –, kivezetett!

           Betti dühödten rúgott félre az útjából egy oszlófélben lévő macskatetemet.

           *

           Mr. Henry 1,678,900$ nagyot kiáltott, amikor belépett a nappaliba:

           – Hé, már megint a te kis nyamvadt Annádat babusgatod?! – mondta, rácsapta tenyerét a fali irányítóra, amely rögvest detektálta gazdája bőrének redőit, majd aprót kattanva csatornát váltott a falat betöltő SuperVízión. Eltűnt a kiégett városkép és a romok közt menetelő szedett-vedett kis csapat, majd a képet egy zsúfolt iroda töltötte be, és egy magas rangú katonatiszt töprengő arcára közelített a kamera.

           – Joe! – kiáltotta Mr. Henry 1,678,900$, és letottyant felesége mellé a párnázott bőrkanapéra. – Látod, ő egy epic, igazi hőse a Háborúnak! Kitűnő stratéga! Még sokra viszi majd, annyi szent.

           – Hányszor fitymáltam én a te Joe-dat, mi? – kérdezte dühösen az asszony, majd nehézkesen talpra vergődött.

           – Az én Fiamon nincs is mit! – vágta ki erre Mr. Henry 1,678,900$ – Talpig férfi. Kitűnő stratéga. Büszkék lehetünk rá! Megnyeri nekünk majd ezt a Háborút, meglátod! Ja, és nézd már! Nőt az értékem, drágaságom, észrevetted? Máris Mr. Henry 1,678,987$ vagyok.

           – Mit vagy oda azzal a pár dollárocskával?

           – Hogyhogy? – csattant fel a férfi. Ennyit emelkedett az elmúlt öt percben a Henry&Henry részvény. Öt perc alatt 77 dollár az neked semmi? Elvégre most már te is Mrs. Henry 1,678,987$ vagy!

           – Jó, és? Mi hasznom van nekem mindebből? Unatkozom.

           – Unatkozol? Már megint ezzel gyötörsz!

           – Ha egyszer unatkozom.

           – Hát kapcsolod be akkor a Gyermekszerkesztőt! Már vagy ezerszer mondtam neked. Minden értelmes ember manapság azon töri magát, hogy egy jó gyermeket installáljon. Te pedig mi csinálsz? Csak a szappanoperába illő Annácskádat pátyolgatod, meg sírdogálsz itt fölötte. Menj azt’ szerkessz magadnak egy tökös fiút! – és ne idegesíts tovább, az istenfáját neki! Megvan rá a dollárunk! Az majd tucatjával irthatja a disznókat, ha úgy akarod! Izgulhatsz érte a legkeményebb frontokon, csak rajtad múlik. Még hogy unatkozol!?

           – Nem tudok jól gyereket szerkeszteni, tudod jól!

           – Mert hebehurgya vagy, csak úgy összedobálod neki a legkülönbözőbb érzelmeket és tulajdonságokat. Mondtam, hogy beíratlak egy gyermekszerkesztő tanfolyamra, ha akarod...

           – Nekem az nem kell, ezt meg én mondtam már neked, nem? Ott csak manipulálják az embert.

           – Akkor hagyj békén, oké! Szeretném végre megtudni, hogy mit sikerült összehoznia Joe-nak tegnap este. Biztos jól befűtött azoknak a szemeteknek. Biztos rendkívül zseniális tervet eszelt ki már megint. Na, ülj le! Elvégre Joe a te fiad is!

           – Őt te szerkesztetted. Nem emlékszel, hogy mennyire lehordtál, amikor bele akartam szólni, hogy finomabb legyen?

           – Mert el akartál cseszni egy remekművet, édesem, azért. Joe így jó, ahogy van.

           – Hidegvérű.

           – Az kell ide. Bár én inkább hidegfejűnek mondanám. Tud gondolkozni.

           – Tömeggyilkos.

           – Azt a stratégiai atombombát ott kellett bevetni és akkor. Jó húzás volt.

           – 2 millió ember halt meg.

           – És? Ellenség volt.

           – Akkor is.

           – Te hülye vagy, édes? Ellenséges virtuális embereket sajnálsz?

           – Akkor is!

           – Na, akkor most vagy leülsz szépen és csöndben maradsz, hogy megnézhessem végre nyugodtan, hogy mit csinált Joe, vagy bevonulsz a szobádba és bekapcsolod a kis SuperViziódat. Értettük?

           – Megyek – mondta az asszony, és csomóra gyűrte, majd tiszta erejéből belevágta a bőrfotelba a selyemsálját. A selyemsál egészen hangtalanul puffant a férfi mellett a kanapén. A nappali ajtaja félresurrant, ahogy a nő közeledett felé. Mrs. Henry 1,678,987$ még éppen hallotta a jó hírt, amit férje kiáltott utána a nappaliból:

           – Már megint nőtt az értékem drágám! Mostantól te is Mrs. Henry 1,679,063$ vagy, picikém!

 *

           Anna füle mögé simította az izzadságtól és portól összetapadt, szőke hajtincseit és a pince lejáratára lépett. Lehajtotta a fejét, és minden idegszálával a kormos, sűrűszagú lejárat felé figyelt, szokatlan neszek után kutatott, amelyek figyelmeztethetik a veszélyre.

           Úgy aludt és úgy járt-kelt már egy ideje, ahogy az állatok: minden váratlan zajra összerezdült és a menekülés útjait kutatta. Figyelte a szirénák vad vijjogását, és menekült a bombák és rakéták süvöltése elől; ha nagyon eltávolodott valamelyik biztonságos bunkertől, a koromtól mocskos romok közé vetette magát – azt mondják, hogy ezek gyakran megóvják az embert a repeszektől. Amikor fejét behúzva így várta a halált, sosem gondolt semmire, csak feküdt ott, éppúgy, mint egy újszülött. És amikor felkelt és leporolta magát, sosem érzett örömet, hogy megúszta. Kitágította gyorsan érzékeit, és belevette magát újra a romos városba, hogy hullák oszladozó tetemei mögül valami élelmet kaparhasson elő magának és a csapatnak. És az egészben már régóta nem ez a rendszeres és értelmetlen bombázás volt a legrosszabb. Mert ha jöttek a bombák vagy a rakéták, az ember szépen lefeküdt valahová, és várt; hogy túléli vagy sem, nem rajta múlott. Összerándult viszont a milicista bandák gondolatától is, melyek szórványosan járták a várost, és mindenért pusztítottak: egy falat kenyérért, egy vékony karikagyűrűért, bármiért. Egy nőért pedig rendszerint vérfürdőt rendeztek – és sokszor még egy felszakadt nadrág sem kellett hozzá, hogy vért tódítson legnagyobb büszkeségükbe. Nemrég hallott egy olyan csapatról, akiken rejtekhelyükön ütött rajta a milicisták valamelyik rablóbandája. Azt mondják, hogy az a fiatal srác járt közöttük a legjobban, aki elvonszolta valahogy magát a szomszédos bunkerig, hogy figyelmeztesse az ott lévőket; kezeivel tartotta vissza a beleit, úgy szaladt kétrét görnyedve, majd lebukdácsolt a lépcsőn. Azt mondják, először a banda vezére kezdi meg mindig az ilyen “szertartásokat”. Volt idő, amikor Anna azt szerette volna hinni, hogy már ettől sem fél. De legbelül tudta, hogy ez nem igaz. Érzékeit megfeszítve és állat módjára járta a romokat, együtt lélegezve a zajokkal, a felszálló füsttel, össze-összerándulva, s állandóan a menekülés útjait keresve. Ösztönlénnyé változott, állat volt, akinek túl kell élnie valamit.

           De mit? – kérdezte magától, ahogy elhelyezkedett a kormos pince egyik szegletében, ahol a vacka volt már egy ideje. – Mit kell túlélnie? A háborút? Ugyan minek? De akkor hirtelen és élesen eszébe villant Roi érintése a kezén ott a kiégett, volt lakásuk erkélyén, ami arról adott hírt számára, hogy Roi él. Belekapaszkodott ebbe az emlékbe, és mintha teste meleg fürdőbe merülne – a fürdő gondolata végigbizsergette a testét, lehunyt szemmel élvezte egy pillanatig, még a habfürdő citrusillatát is az orrában érezte – elringatódzott ezen az emléken; és Roira gondolt, felidézte arca vonásait, de még inkább a kezét – mostanában sokkal élesebben látta a kezét –, s rajta a halványkék ereket, amelyek finoman áthálózzák. Érezte, ahogy Roi keze hozzáér, a tarkója alá szalad és felborzolja a haját...

           Úgy képzelte annak idején, hogy ők elválaszthatatlanok. Amikor egymásra találtak, hamarosan kialakult bennük egyfajta bizonyosság, hogy már régóta keresték egymást, és most, annyi egyedül leélt évszázad után, végre megtalálták a másikat. Nagyokat sétáltak esténként a környéken, belélegezték a város esti fényeit és vibráló nyugalmát, az évszakok tájformáló erejének az illatát. Azon gondolkodtak, hogy mi lehet itt az ő feladatuk, ebben az egyre őrültebbé váló világban, amelyben mindig többet számított az anyagi hatalom, mint az emberi lélek, melyben mindig többet értek a vakbuzgók, mint a kétkedők. De mindenekelőtt boldogok voltak, hogy akármi is lesz itt az ő küldetésük, együtt nőhetnek fel hozzá. Aztán kitört a háború.

           “Ez a háború más lesz, mint a történelem többi háborúja!” – harsogták a politikusok. “A polgári lakosságot nem fogja érinteni, ezt Mi szavatoljuk!” – zizegték a TV készülékek. Azt is megmagyarázták, hogy miért olyan fontos ez a háború. Az emberek elhitték. Mindig elhiszik. Százezrek vonultak be önként. De hogyan is tehetett volna másképp a nép – az emberekből szántszándékkal jó előre kiirtották minden kritikai képességüket. Embereket ő még nem látott így lelkesedni, mint ahogy ennek a “győztes” háborúnak éljeneztek. Roi azt mondta – olvasta valahol –, hogy minden háború előestéjén így éljeneznek az emberek. Most pedig szerencsésnek tartják magukat, ha egy bomba marcangolja szét a testüket és nem a milicisták. Roi, mielőtt elvitték, csak ennyit mondott: – Ne feledd, kedves, mindez csak látszat! Nem szakíthatnak el egymástól. Aztán Roi eltűnt a forgatagban.

           Anna kifújta a visszatartott levegőt. Amikor óvatosan újra lélegzett egyet, hírtelen tömény szag csapta meg az orrát. Tisztába kell tenni az öregasszonyt – gondolta nagyon lassan, szaggatottan; az elszakadás emlékével vívódott még, forgatta magában, nehezen szakította fel és fúrta magát csak közéjük a valóság tudata. Nagyot sóhajtott, majd felkászálódott a mocskos zugból és az öregasszony felé indult.  

 *

           A kis SuperVízió képernyője magától megelevenedett, amikor Mrs. Henry 1,679,143$ letelepedett elé. A képernyőn éppen Mrs. Henry 1,679,143$ kedvenc vetélkedője ment, ami elégedett sóhajt csalt elő az asszonyból.

           A vetélkedőben mindenki katonaruhában feszített, ami persze csupán jelmez volt. A vetélkedőben katonai rendfokozatokat lehetett nyerni. Mrs. Henry 1,679,143$ sokszor álmodott már arról, hogy elmegy ő is a vetélkedőbe és nyer egy ezredesi... nem is, egy altábornagyi rangot. És utána, ha installál majd magának egy gyereket, neki adományozhatja. Nekik egy fillérükbe sem kerül majd. De aztán eszébe jutott, hogy neki ez biztos nem sikerülhet, meg különben sem tud ő jól gyereket szerkeszteni. Henry pedig úgyis rögtön kivenné a kezéből a dolgot, mondván, hogy egy ilyen lehetőséget nem hagyhat elbarmolni. Mrs. Henry 1,679,143$ elmaszatolt arcbőrén egy könnycseppet majd lassan belefeledkezett a vetélkedőbe.

           – A bevezető kérdés igen egyszerű lesz – mondta a játékmester és kimosolygott a képernyőből. – Mióta van totális szaporodj-stop kicsiny világunkon?

           A kitüntetések nélkül feszítő játékos magabiztosan, szinte gondolkozás nélkül lökte oda az első választ a játékmesternek:

           – Természetesen 1 óta. Az új időszámítást ettől az eseménytől mérjük.

           – Kitűnő! Egy tizedesi vállapot mindjárt felragaszt önnek a mi szigorú Zsuzsunk. Áh, már meg is történt. Hanem lássuk csak, hogy mit kezd a második kérdéssel. Mi a gyalult tök?

           – A tök egy növényfajta volt, amelyet szálakká vágtak, azaz gyalultak régen, és így készítettek belőle ételeket.

            – Kitűnő! Maga igazán felkészült. A mi szigorú Zsuzsunk már teszi is fel magának az új vállapot. Harmadik kérdésem, ha úgy tetszik, megint történelmi lesz. Miért neveznek minket a Világbéke rabjainak, és kitől származik ez a kifejezés?

           – A kifejezés Dr. Lucy Banana-tól ered és azt fejezi ki, hogy itt ülünk a Földön bezárva. Dr. Banana jól rátapintott a mai kor emberének alapvető életérzésére: már régóta nem háborúzunk egymással, Világbéke van. Csak a kiváltságosok hozhatnak létre utódokat, ha erre engedélyt kapnak, így a létszámunk állandó maradhat. És ehhez jön még az, hogy ugye képtelenek vagyunk elhagyni ezt a bolygót, mert elszigetelnek bennünket a Világegyetem rettentő távolságai, amelyek egyelőre áthidalhatatlanok. A Föld olyanná vált, mint egy hatalmas befőttes üveg.

           – Jó hasonlat. Maga találta ki?

           – Ő... igen.

           – Nézzük csak meg, mit is mond a Komputer? Ah, ah. “A Föld egyre inkább egy hatalmas befőttesüvegre hasonlít” – mondta Dr. Bummadumm 10,456,678$, ú.i szerint 3-ban. Sajnálom uram! Most az egyszer rossz választ adott. A mi szomorúarcú Zsuzsunk leveszi magáról a vállapokat. Igen. Tényleg sajnálom. De hát ilyen ez a játék... Kérem, hogy adja át a helyét a következő versenyzőnek, akit... igen, akit mindjárt ki is sorsol nekünk a mi szomorú Zsuzsunk! De előbb lássunk egy kis reklámot is...

           Mrs. Henry 1,679,153$ feltápászkodott a fotelból, egyenest a nappaliba ment és egyszerűen odaállt Henry és a nagy SuperVizió közé.

           – Mi csinálsz? Állj má’ arrébb! Nem látom a képet.

           – És mi van a képen?

           – Joe, ki más! Megbolondultál, vagy mi?

           – Joe nem létezik, Henry! Csak egy virtuális ember. Henry, én igazi gyereket akarok!

           Mr. Henry 1,679,157$ összeszűkült szemekkel pillantott a feleségére.

           – Tudod, hogy arra nem kaptunk engedélyt.

           – Mert nem is kérvényeztük soha.

           – De édesem, egy engedély annyiba kerül, amennyiért 20 virtuális gyereket installálhatunk, és ráadásul végigkövethetjük egész életüket. Izgalmakkal teli életüket. Csak a leggazdagabbaknak lehet ma már valódi gyermekük...

           – Elég gazdagok vagyunk hozzá, vagy nem?

           – Hát egy gyerek éppen hogy kitelne... De minek? Őszintén, minek?

           Mrs. Henry 1,679,162$ letelepedett a férje mellé a kanapéra és ellágyult, hipnotizált arccal meredt néhány pillanatig a SuperVízió lágyan vibráló képernyőjére.

           – Talán majd ő... feltalálja, hogyan... hogy hogyan menjünk el innen.

           – Honnan?

           – A Földről.

           – Minek mennénk el a Földről? — kérdezte Mr. Henry 1,679,162$ élesen? Hát nincs meg mindenünk?

           – Mert itt, tudod... itt Béke van.

           – Örülj neki, hogy Béke van!

           – De én itt unatkozom, Henry!

           Mr. Henry 1,679,165$ nagyot horkantott, majd szóban utasította a SuperViziót, hogy emelje a hangerőt. A szobát betöltötte Joe férfias hangja:

           – Kitisztítjuk onnan a disznókat, erre mérget vehetsz!

 *

           Zajos volt az éjszaka. Anna vagy hússzor felriadt, és azon nyomban vissza is zuhant az álmába. Álmai a körülmények ellenére nem voltak zavarosak. Már csak az álmai nem voltak zavarosak körülötte. Megtanulta továbbálmodni őket: felriadt, majd folytatta, ahol félbeszakadtak, mintha egy üdítő regényt olvasna, amit csak egy időre tett le.

           A pincét emberszag itatta át. A félelem suttogott és hortyogott a sötétben. Sóhajok siklottak közöttük, akárcsak a patkányok. Megrágták a lelküket.

           Anna egy erdei út mellett leterítette a plédet és Roi mellé telepedett. Lefeküdtek. Fogták egymás kezét és figyelték a madarak hangjait, és ahogy a nap át-átcsillan a lombokon...

           A halál motoz odakinn. A kövér halál. Félrerúgja a köveket. A fekete kövek koccanva nevetnek, az aprók szertespriccelnek mint a vér. Betemetik a lelkeket, mint a leveleket a sár. Sár és szenny. És nincsenek csillagok.

           – Szép itt, kedvesem! Gyönyörűek ezek a fák! Gyönyörű kék az ég is! Régen láttam ilyen gyönyörű eget. Nem fázol?...

           Fázom. A takaróm ellopták. Nincs többet fény itt. Zörögnek a csontok kint, rájuk fagytak a húscafatok. El kell égetni őket mind, mind! Holnap majd...

           – Szeretlek! Szeretném kicsim, ha velem jönnél.

           – Hová?

           – Oda! – intett Roi a kezével a kék felé. Jössz?

           A hajnal hirtelen tépte szét odakinn a sötétséget. Új nap kezdődött. Mozgolódás támadt odakinn. Mozgolódás támadt a kormos pince néhány szegletében is. A katonai bakancsok alatt felreccsentek kinn az üvegszilánkok. Jönnek?

           – Fel, drága. Nekem mennem kell. Tudod, haldoklom. Ne rémülj meg, látom az arcodon, hogy megrémültél.

           – Nem. Nem rémültem meg, Roi. Veled megyek. De merre?

           – Mindenhová. Az egész Világegyetembe. Vannak máshol is kék egek, vannak máshol is zöldellő rétek és suhogó lombú fák. És akárhová is megyünk, a kezünk mindig összeér.

           – Akkor jó. Akkor nem félek.

           – Gyere! – mondta Roi, és teste aranyfénybe olvadt.

           – Anna rámosolygott és könnyedén követte őt.

           Amikor a milicisták egyike meglátta a fekvő nőt, felvihogott. Odahajolt hozzá és megbökte a mellét a géppisztolya rövid csövével. Aztán belerúgott a sípcsontjába, amely megreccsent a vasalt bakancs alatt. Amikor rájött, hogy a nő már nem él, káromkodott meg köpött.

 *

           – Szegény! – sípolta Mrs. Henry 1,679,200$, majd nagyot sóhajtva kikapcsolta a SuperVíziót.

 *

„Álmaimban újra járom lépcsőidet.
Toporgok alant, gyermekként
újra megállok.

Végtelenséged pillanatomban.
Sebeiden felnövekszem.
Fáj a Léted – boldogságom.
Közvetlen vagy mindenütt.
Szíved előkészített Országom,
Uralkodom kincseiddel
Szavakat Neked építek,
Neked rakok mire jössz, csendet.
Némán mindent elbeszélek,
Csöndjeidben értelek.

Perceim neked vetem el:
Nekem egyre több marad,
Könnyeim neked görgetem,
Magtárba: magadba gyűjtesz.
Téged vetlek tenyeremből.

Megmaradsz, ha eleresztlek:
Tiszta Szónak, Magnak,
Éltető Halálnak.”
/Iványi Bernadett: Lépegető, csendet rakó/