Az Isten-gén

Volt még egy olyan dolog, amihez ragaszkodott: minden reggel látni akarta a Napfelkeltét. Ehhez kiült a Parkba, távol az Aluljárótól, ahol az éjszakáit töltötte. A Parkban sohasem futott össze senki ismerőssel, ezért kezdett el ide járni. De aztán elég volt pár év, és majd’ minden ismerőse lekopott róla, gyorsabban, mint a töredezett Adidas felirat foszlófélben lévő dzsekijéről. Már nem volt fiatal. Pontosan meg tudta volna mondani évtizedeinek számát, de nem beszélt úgy igazából már évek óta senkivel. Mióta kiköltözött az Aluljáróba, miután elhagyta a szállót — kitúrták —, miután... A gondolatok fonalát egyre gyakrabban veszítette el. Talán azért... — vélte. De már nem is igen izgatta. A gondolatok. A gondolatok nem töltik meg a gyomrot, nem turkálnak neki valami "új" trappót a régi helyett, aminek az orránál már levált a talpa, s minden lépésénél nagyot szusszantott, mintha helyette szusszantana.

Tavasztól őszig minden reggel korán kelt, még jó sötét volt mindenhol, majd kitámolygott a lépcsőig, meghúzta a borosflaskát — azon aludt, a feje alá rejtve a műanyag palackot, nehogy éjszaka a Bunkók meglovasítsák —, majd mihelyst kissé átmele­gedettebbnek érezte magát, nekiindult az éjszakának, hogy még idejében eljuthasson a Parkba. Nem busszal ment, még ha jártak is már a buszok. Nem szerette az emberek pillantását. Komótosan ballagott végig a kivilágított, néptelen utcákon. Be-bekukkantott a szemetesekbe. Nem volt ilyenkor alapos, csak úgy kutyafuttában túrt bele-bele, felszínesen, hátha kiugrik valami hasznavehető. Soha nem állt le néhány percecskénél tovább, mert a Nap kíméletlenül kúszott felfelé a horizont mögött, azt’ mire kibukkan, ott szeretett volna már ücsörögni a Padon, a Parkban, hogy lássa, ahogy kivörösödött szemét a világra mereszti.

Ezen a reggelen is korán kelt. Tudta, hogy ki hol alszik. Így, bár vaksötét volt mindenhol, ő mégis ügyesen kitalált, többi érzékszerveit egybefogva használva, akár csak a farkas, aki orrával lát úgy, ahogy az ember a szemével. Ivott. A bor vizes volt, savanyú, de az alkohol melegítő érzése feledtette vele szája ízét; egy jó nagyot kiköpött utána. Felszegte a fejét, majd a flaskát a hóna alá csapva fölkéredzkedett a lépcsőn, s kidugta fejét a csillagtalan éjszakába. Az esthajnalcsillag volt az egyetlen égi objektum, ami rendszeresen bevárta őt. A holdat nem szerette, mert nyugtalanul változott. Az esthajnalcsillagot szerette. Meglengette a csillag felé a borosflaskáját, majd nekiindult. Nagy út állt előtte.

Az utca néptelen volt. Az utcai lámpák álmossárgán világították be a járdaszegély eldobott cigarettacsikkeit. A cigarettacsikkek látványától rekedtesen felköhögött. Köhögésére megrebbentek a narancssárga-szűrős csonkocskák, és aminek fehér teste nem égett még porrá, magasba vetette magát. Mutatványukkal mosolyt csaltak az öreg hajléktalan szemébe. Az öreg újra felköhögött. Elkapott két csikket, amelyek különösen magasra ugrottak, majd a zsebébe mélyesztette őket. Az öreg nem dohányzott; már vagy fél éve leszokott róla — nagyon köhögött akkor, és azt mondták, "ziher, hogy tüdőrákban fog kifingani". A csikkeket azért tette el mégis, hogy majd eladja vagy elcserélje őket. Kiegyenesítette a hátát, köhécselt még egyet, amúgy búcsúzásképpen, majd folytatta az útját a Park felé.

Ezen a reggelen nem voltak kukák az utcákon. Bánta vagy sem, így volt. A házak fala mellé húzódott. Ahogy ment, végig a lába alá figyelt, mintha attól félne, hogy lépten-nyomon elbotolhat valamiben. Lehajtott fejét nem emelte fel akkor sem, amikor időnként elhúzott mellette egy-egy autó, vagy valahonnan zaj ütötte meg a fülét; minden zajt úgy fogadott el, ahogy a kukák hiányát is fogadta: a fal mellé húzódott és nézte, ahogy élnek a lábai. Ahogy így ment előre, lábait szemmel tartva, egyszer csak megtorpant.

Az utcasarkon, a fal tövében egy zöld színű valami csillant. A közeledő hajnallal egyre halványuló lámpafényben olybá tetszett először, mintha csak egy törött sörösüveg nyaka lenne, de ahogy közelebb lépett, boldogan konstatálta tévedését. Egy csodaszép, zöld színű, műanyag öngyújtó volt az. Ilyen szép, műanyag öngyújtót még életében nem látott, ismerte be elégedetten, ahogy a kezében forgatta. Megrázogatta. Az áttetsző, zöld falon jól látszott a töltőfolyadék szintje: az öngyújtó bizony majdnem tele volt. Óvatosan körülnézett, és mégoly óvatosan a zsebébe csusszantotta. Elégedetten elmosolyodott. Majd nagy lelkesültségében kicsavarta a kétliteres műanyag flakon műanyag tetejét és nagyot húzott a habzószélű fehérborból. A savanyú ital marta a torkát. Ez jól esett — gondolta. megtörölte száját a kezével, gondosan visszacsavarta a flakont, majd lába alá kapta ismét a kerületet; ment a Padja felé. Erősen világosodott már. A napfelkelte, tudta, csak pár perc kérdése.

*

[részlet egy újságcikkből]

A genetika, méltán mondhatjuk, a tudományok királya. Az emberi kromoszómák örökítő anyagának, a gének­nek feltérké­pezése közben különös dologra bukkantak amerikai kutatók a Washington állambeli GGT National Laboratories-ban. A leg­frissebb értesülések szerint megtalál­ták az emberi örökítő anyagnak egy olyan részét, amely nem kevesebb, mint Istenért felelős! Az Isten-gén — ahogy azt a kutatók elnevezték — tehető ugyanis felelőssé az ember Istenhitéért, ponto­sabban, ahogy azt a genetikusok állítják, ez a gén tehető felelőssé az Istennel való kapcsolattartás képességéért.

A kísérletek tanúsága szerint — fejti ki C. F. Clauss professzor a GGT genetikus csapatának vezető kutatója — akinek a sejtjeiben ez a gén megtalálható, az kivétel nélkül képes az Istenhitre, mi több, azon személyek általában hisznek is Isten létezésében. A professzor nagy felbolydu­lást kiváltó interjújában nem tért ki arra, hogy melyik Istenről van szó, illetve, hogy jelenthet-e Isten ez esetben többistent is, és hogy melyik vallási irányzatok jogosultsá­gát támasztja illetve cáfolja meg jelentős felfedezésük. Úgy tűnik egyébként, hogy a fenti, igen komoly, és óvatosan kezelendő kérdés tekintetében maguk a kutatók sem tudnak még dűlőre jutni — egy részük úgy gondolja, hogy a felfedezés több ezer év után végre kétségtelen bizonyítékkal szolgál a zsidó-keresztény Isten létezésére és alátámasztja azt a régi keletű nézetet, miszerint minden más vallás hamis és csupán az emberek megtévesztésére szolgál, míg mások megegyezni látszanak abban, hogy a felfedezés pont hogy a többi vallási irányzatot legitimizálja, hiszen úgy tűnik, hogy az Isten-gén előfordulása bolygónk minden szegletén azonosan gyakori. Amiben a kutatók megegyeznek, az az, hogy mindazok, akiknek az örökítő ­anyagából az Isten-gén hiányzik, láthatólag nem képesek Istenhitre, nem képesek közel kerülni Istenhez, vele kommunikálni, és “az Ő intelmei szerint és Neki kedves módon” cselekedni.

Az Isten-gén felfedezése minden eddiginél mélyreszántóbban oszthatja meg a társadalmunkat, hisz ezek szerint léteznek közöttünk olyanok, akik bármit tesznek is, Istent megtalálni képtelenek, sorsuk pedig e földi lét, és így haláluk sem lehet más, mint csupán az elmúlás, testük szétesése és megsemmisülése. Mások pedig, akik az Isten-gént birtokolják, meghallhatják az Úr hangját, hitük szerint élhetik életüket, és haláluk után — amennyiben a Szent Biblia szövegét fogadjuk el — mérlegre tétetik egész földi életük, s jutalmuk a menny, büntetésük pedig a pokol lesz.

De honnan tudhatjuk, hogy birtokoljuk-e az Isten-gént? Honnan tudhatjuk, hogy a bennünk lévő Istenhit valódi-e, hogy kapcsolatunk az Úrral nem pusztán önámítás-e, puszta képzelgés — tették fel a kérdést az Isten-gén projekten éjt nappallá téve dolgozó tudós csapatnak. A kutatók szerint az Isten-gén kimutatása nagyon-nagyon költséges eljárás. A tudósok türelemre intenek mindenkit. Jelenleg ugyanis azon dolgoznak, hogy az Isten-gént kimutató tesztet egyszerűsítsék, és ezzel a jövőben mindenki által hozzáférhetővé tegyék. Egyelőre azonban csak néhány világvallás magas rangú személyének, köztük a római Pápának ajánlotta fel a laboratórium, hogy elvégzi náluk a tesztet. A legtöbben azonnal visszautasí­tották az ajánlatot azt sértőnek bélyegezve, a Vatikán pedig bejelentette, hogy bár fontolóra veszi a javaslatot, de abba semmiképp nem mehet bele, hogy egy ilyen vizsgálat eredményét nyilvánosságra is hozzák, lévén a teszt a tudósok szerint sem százszázalékos bizton­ságú.

Csak remélni tudjuk, hogy az Isten-gén felfedezés rövid távon nem okoz majd súlyos politikai, gazdasági, társadalmi válságot. A felfedezés hosszú távú hatásai egyelőre felmérhetetlenek.

*

A Pad csodaszép volt. Körülsandított, majd nehézkesen lezökkent rá. Kezdetben kicsit féloldalasan ült, kezét a felső lécen pihentetve, bal lábát kissé felhúzva. Miután így birtokolta a padot egy percig, elégedetten kiegyenesedett, lábát a másik mellé csúsztatta és felemelt fejjel a fényesedő horizont felé fordult. A kilátást nem takarta el sem épület, sem pedig fa. A levegő friss volt, de mozdulatlan; most a szél nem zavarta tágra nyitott szemeit a nézésben, mint olykor szokta. A borosflaskáját leállította a talajra és két lába közé fogta, amúgy szelíden szorítva, nehogy megroppanjon a palack oldala.

Várt. A madarak is elhallgattak.

Várt. Ahogy várt a sötétség, és a sötétség hátán homályos kelésként megtapadt felhők.

Úgy várt, mint a kopott óra várt, aminek már csak a stopperóra része üzemelt, egyenként leszámolva a századmásodpercek végetnemérő halmát.

Várt. Ahogy új életre várnak a nyomorultak. Akik rettegnek a haláltól, de még jobban csak az élettől rettegnek; várnak és várnak, várják az Utánavalót.

Várt. Nagyot ásítottak erre a jobb és bal oldalt magasodó bérházak ablakai: felszaladt rajtuk egy-egy zajos redőny.

A Napfelkelte kikapaszkodott a horizont mögül.

A Nap egyik kivörösödött sugárujját a másik után szúrta bele a világba. Az öreg hajléktalan szája szétnyílt örömében, és megnyalta kicserepesedett száj szélét. A világ vérben izzott előtte. A fákról, a magas bérházakról, a mozdulatlan felhőkről mind-mind vékony fonalakban folydogált le a hajnal.

Az öreg boldog volt. Egy pillanatra behunyta a szemét, majd újra kinyitotta.

A hajnal boldog volt. Egyre inkább életre kelt, fehér izzásba remegett, könnyfakasztó izzásba, amit az öreg már nem tudott szemmel követni.

Leejtette tekintetét és végigsimogatta vele a lábánál szikrázó flaskát. Felemelte, méregette egy kicsit, szakértő módon lötykölte egy kicsit a benne lévő aranyfolyadékot, majd lecsavarta a kupakját. Mielőtt ivott volna, megemelte a Nap felé, biccentett fejével a Napnak. Ivott. Becsukott szemmel. Az ital gyorsan átjárta. Napvérben fürdette szervezetét. Amikor szemeit újra felpattintotta, már reggel volt.

De micsoda reggel! Minden sejtjében bizsergést érzett, minden sejtjében volt valami, valami különös. És ez a Különös most felébredt, ez a gyönyörű Nap ébresztette fel fény játékával. Felállt a Padról. A zsebébe túrt. Előhalászta a szikrafényű zöld öngyújtót, a tűzszerszámot, a kincset. Csodálta, ahogy az új Nap fénye áttör zöld, műanyag testén — talán ezreket is megadnak majd érte. Ízlelgette a szót: ezreket. Kimondta hangosan: — Ezreket! Elmosolyodott. Forgatta még egy picit a friss világfényben, csillogtatta krómozott fejrészét, meg-megvillantotta... majd hirtelen markába zárta és izgatottan nézett körül. Sehol senki, jól van — nyugtázta magában és gyorsan vissza süllyesztette a zsebébe az Öngyújtót.

Ez a nap az ő napja, ez az ő óriási szerencséje — gondolta a megzajosodó utcákon lépkedve visszafelé. A sejtjeiben a különös bizsergés emlékeztette erre, és a zsebében szorosan markolt zöld Öngyújtó apró keménysége emlékeztette erre.

Az öregnek tervei voltak a mai nappal! Évek óta először tervei voltak a nappal. Kicsit homályos tervek, kicsit bizonytalanok még, de feltétlenül tervek voltak. Mindenekelőtt el kell adnia az Öngyújtót. Bár gyönyörű, gyönyörűen zöld, de meg kell hoznia ezt az áldozatot. Feltétlenül. A világon semmi sem megy áldozatok nélkül — mondogatta magának, hogy rábeszélje magát. Végül megígérte magának és az Öngyújtónak, hogy mihelyst megteheti, vissza fogja vásárolni Őt, hogy együtt csodálhassák majd a sok-sok csodaszép Napfelkeltét.

*

[részlet egy újságcikkből]

A társadalmi elégedetlenség toronymagas hullámai, amit az Isten-gén nemrég kikiáltott felfedezése korbácsolt, lassan csillapodni látszanak. A nagy felfedezést követő pár héten belül majdnem minden országban, és így nálunk is, igazolták az Isten-gén létét. Bár hatalmas embertömegek verődtek össze a különféle genetikai laboratóriumok közelében, de ahogy az lenni szokott, az emberek hamar belefáradtak a végeláthatatlan és bizonytalan kimenetelű tömeg demonstrációkba, és néhány fanatikus csoport kivételével, hallgatva az ügyben kijelölt kormányzati szóvivőre, hazatértek, bízva az ígéretben: amint elhárultak a technikai nehézségek és sikerül az Isten-gén indikátor anyagot nagyobb mennyiségben gyártani, a kormányzat akár a költségvetés jelentős átcsoportosításával is, de megoldja, hogy mindenki, aki akarja, leteszteltethesse magát. A kormány a kormányzati ciklus legfontosabb programjává szándékozik emelni az Isten-gén programot, követve a fejlett társadalmak példáját — fejtette ki a Miniszterelnök rendkívüli sajtótájékoztatóján. "Az emberek lelki nyugalma érdekében mindent el kell követnünk, és most az emberek nyugalmát leginkább az veszélyezteti, hogy nem tudják, hogyan is állnak Istennel."

Az Isten-gén teszt, bár a felfedezése óta kidolgozott számos technikai újítás következtében lényegesen leegyszerű­södött, ugyanakkor még mindig igen költséges, és a legfrissebb értesüléseink szerint még távol van attól, hogy kiterjeszthető legyen a teljes népességre a költségvetés azonnali és katasztrofális csődje nélkül. Talán még évekbe is beletelik — nyilatkozta a minap egyik vezető genetikai laboratóriumunk főmunkatársa. Ezzel persze nem akarunk senkit elkeseríteni. A legfontosabb, hogy mindenki legyen türelemmel, hiszen minden további tömegmegmozdulás nemhogy fölösleges, hanem csakis azzal járhat, hogy hátráltatja a tudósok munkáját — akik teljesítményük robbanás határán dolgoznak a probléma megoldásán —, és így elodázza a percet, amikor mindannyian megtudhatjuk: vajon érdemes-e hinnünk Istenben? Nem tanácsolhatunk tehát mást, mint amit Miniszterelnökünk is tanácsolt: Addig is higgyenek!

Jó hír, hogy az Isten-gén teszt jelenlegi ára már lehetővé teszi, hogy néhány ezer adagnyit bevethessenek. A kibocsátott teszteket, az erre kijelölt kormánybizottság határozata értelmében, hazánk két legnagyobb statisztikai és véleménykutató cégének adták át, azzal a megbízással, hogy átvizsgálják, átvilágítsák társadalmunk keresztmetszetét — a hajléktalanoktól kezdve egészen a kormányzatig —, hogy milyen gyakorisággal találhatók Istenképes emberek. A tesztek eredményei természetesen szigorúan bizalmasak; az egyes célszemélyeket — tekintve a teszt magas árát — igen gondosan, egy többlépcsős szelekció után fogják kiválasztani, az eredményeket pedig mihamarabb közzé teszik. Vajon egyenlő eséllyel találhatja meg egy lecsúszott, idejét vizes kiskocsmákban múlató embertársunk és egy nagyvállalat gazdag és ezrekért felelős elnök-vezérigazgatója Istent? — tettük fel a kérdést vezető statisztikai hivatalunk egyik, a teszt megtervezéséért felelős szakemberének, akinek itt, az ő kérésére, nem áruljuk el a nevét. "A külföldi tapasztalatok szerint igen, bár a helyi sajátosságok miatt az eredmény némileg eltérhet. A választ mi is kíváncsian várjuk." — kaptuk meg az óvatos feleletet.

De mi lesz, ha már tudjuk a választ? Talán átszervezzük emiatt gazdasági és politikai életünket? És azok fognak-e vezetni, akik Istenképesek, vagy esetleg a másik oldal? Kérdés számtalan van. A válaszról pedig folyamatosan beszámolunk Önöknek.

*

Mélyen meghajolt. Újra. Már nem tudta hányadszor, nem számolta. Háta végig egyenes maradt, úgy hajolt előre, kezét, amiben a csodaszép zöld Öngyújtót tartotta, könyökben kissé behajlította és ebben a pózban megmerevítette — olyan volt, mint egy szobor, amit derékban megbillentenek.

Az Öngyújtója nem kellett senkinek.

Már sötétedett. A remény a fénnyel halványult benne. Érdekes — gondolta — amíg a Nap sütött, a remény is változatlanul ragyogott benne, hogy majd a következő erre járó szeme megakad az ő csodaszép, zöld Öngyújtóján, és így szól hozzá: Á, micsoda csodaszép, zöld Öngyújtó! Adok érte ezret, nem is, háromezret. Ugye eladó?

Minden erre járó előtt megpróbált kimérten, nem túl megalázkodón meghajolni (aki megalázkodik, azt mind csak leköpik és meglopják, mondogatta magában), egyenes háttal hajolt meg hát, szemét nem lesütve, hanem ráemelve, ahogy a felkelő Nap emelte őrá a szemét máma reggel. De az emberek egymás után mentek el előtte, mögötte, oldalvást, látszólag rá sem pillantottak az ő zöld Öngyújtójára, pedig az olyan csodaszép volt, olyan csodaszépen csillogott. Csodaszépen.

Aztán a fények elkezdtek szétzilálódni körülötte. Az Öngyújtó fénye megmattult, és már nem tudott olyan szépen csillogni, nem tudta a varázsával üdvözölni az arrajáró embereket — legalábbis ő egyre inkább hajlott így gondolkozni —, hogy megragadja, és arra kényszerítse őket, hogy a pénztárcájukba nyúljanak. Pedig mi nekik az a párezer! Ezért az Öngyújtóért!

A városra nehezedő sötéttel egyre jobban szorította ő is markába az Öngyújtót. Egyszer csak arra eszmélt, hogy már teljesen a markába zárta, hogy már akkor sem tudná senki észrevenni, ha történetesen pont egy ilyen zöld öngyújtót keres és az orra előtt áll. Nagyot sóhajtott. Kiegyenesedett. És zsebre rakta a kis tűzszerszámot. Na, nem baj — mondta magának és az Öngyújtónak — holnap is lesz egy nap. És hazaindult az Aluljáróba.

Vigyáznia kell majd rá éjszaka, mert a többiek pont az ilyesmire várnak, és nagyon könnyen ráfaraghat — gondolta lassan, elmélyülten; olyan lassan gondolta, mint ahogy az ember a szotyolát szokta majszolgatni. Vigyázni kell rá! Holnap biztosan...

— Büdös hajléktalan. — szólt oda neki így hirtelen valaki, aki mellett elhaladt. Oda se figyelt rá. Azt is csak amúgy félfüllel hallotta, amit az illető a társának mond.

— Kimutatták, hogy ezek mind Istenképtelenek. Hiányzik belőlük az Isten-gén, tudtad? Akár föl is köthetnék magukat, úgyis csak szétmállnak majd, mint egy darab szar.

Holnap máshol kell próbálkoznia... — majszolta tovább a pirított gondolatmagvakat. Köpött egyet. Holnap... Hogy mit is? Ja, persze! Kijönnek ők ketten, ő, meg az a csodaszép Öngyújtó, és megnézik a Napfelkeltét.

Ehhez az egyhez ragaszkodott; minden reggel látni akarta a napfelkeltét.

— Ehhez az egyhez ragaszkodom! — mondta hátra hangosan. Senki nem szólt vissza neki.

*

Másnap reggel, hiába is jött ki az öreg, a Napfelkelte elmaradt. És azután is, és azután is.

Az öreg egy napon különös dolgot művelt: kotorászni kezdett egy kukában, és a végén otthagyott valamit.